Aerosmith - Music From Another Dimension !
Írta: Gery   
2012. december 28. péntek, 10:54

imagesAhogy közeledik az év vége, szép lassan kezd előjönni a kapuzárási pánik is. Hogy mire értem ezt? Igazából arra, hogy úgy éreztem muszáj lesz írnom arról a lemezről, aminek a megjelenését a KISS mellett a legjobban vártam. Bár nagyon megosztó kritikákat kapott, nekem azért a "kis szódával elmegy" kategória toronymagas győztese (és még ez sem akadályozza meg abban, hogy az év végi listámon előkelő helyen végezzen)!

Régóta érlelődött a srácokban a gondolat, hogy a 2004-es, csupa régi blues eldolgozást tartalmazó Honkin' on Bobo után egy saját dalokkal megpakolt anyaggal térjenek vissza. Ezt nagyban nehezítette, hogy közben a zenekar szíve, és ha lehet ilyet mondani, kirakat arca Steven Tyler inkább az American Idol zsűrizésével volt elfoglalva. Időszerű volt tehát mérlegelni a helyzetet és eldöntetni, hogy létezik-e Aerosmith a jó öreg Steven nélkül, szerencsére Joe Perryék arra a válaszra jutottak, amire én is: egyértelműen nem! Hiába váltotta volna föl a mikrofonoknál Sammy Hagar (legalábbis az ezzel kapcsolatos interjúk alapján), de mégis ezt az egész cirkuszt ma már lehetetlen elképzelni nélküle. Csak hogy mindannyian meggyőződhessünk erről tegyük csak fel magunkban a következő kérdéseket: találhatnának nála képzettebb és megbízhatóbb énekest? Igen. Találhatnának nála jobb hangú, ehhez a zenéhez jobban passzoló hangú énekest? A döntés már it megszületett, de a végső csapást mégis ez fogja bevinni: létezik olyan showman (vagy frontember), aki nála jobban tudja reprezentálni mindazt, amiről ez a zenekar szól? Nos a válasz itt már egyértelműen nem!  Meg aztán a tapasztalat is a váltás ellen szól, amikor anno a Night In The Ruts lemez felvételei közben kirakták Joe Perryt és Brad Whitfordot hiába hoztak a helyükre két olyan képzett és profi gitárost mint Jimmy Crespo és Rick Dufay hamar rájöttek, hogy ez nélkülük nem megy és nem is az igazi, a többi meg már történelem...

Így érkezünk el napjainkig és a Music From Another Dimension felvételeiig, amivel kapcsolatban érdekes módon az a legkülönösebb és leginkább említésre méltó, hogy nem történt alatta semmi (vagy csak nem jutott el idáig a hír, ez esetben bocsánatot kell kérjek), hiszen ahogy azt a zenekar is nyíltan felvállalja: az egész gépezetet a tagok eltérő személyisége és elképzelései viszik előre, bár ez ösztönzően hat a kreatív munkára, de egyúttal garantálja is, hogy balhéból sem lesz hiány. A '70-es évek végén nagyon találóan egy belső időzített bombához hasonlították a helyzetet. Meg is látszik a kész anyagon, hogy ezúttal nem volt semmiféle széthúzás a tagok részéről, hiszen sikerült 15 dalt készre csiszolni, illetve további hármat a deluxe kiadáshoz, ami még akkor is nagyon sok, ha hozzávesszük, hogy az ötletek már 2004 óta gyűlnek. A másik figyelemre méltó dolog a lemezen felbukkanó vendégsereg, itt van Julian Lennon, Johnny Depp, de még Rick Dufay is felbukkanik az egyik bónuszdalban (Shakey Ground).

A kész lemezen meg is látszik, hogy igyekeztek old schoolosra venni a figurát. Ehhez nagyban hozzájárult a '70-es évek sikerlemezeinek producere, Jack Douglas visszahívása, itt bizony befigyel egy-két olyan Rock N Roll gyöngyszem, ami akár a Rocks vagy a Toys In The Attic lemezeken is szerepelhetett volna. Ilyen a Street Jesus, vagy a lemez szerintem legjobb dala, a Lover Alot. De a nyitó hármas a főleg dallamaival operáló Luv XXX, Oh Yeah, Beautiful (erről a dalról például a rappelős, verzéje miatt azt hinné az meber, hogy esélytelen, hogy megszeresse és mégis hihetelenül betalált két - három hallgatás után) trió is bármikor jöhet. Ezek hamisítatlan Aerosmith dalok, akkor is megismered, hogy ez az Aerosmith, ha eddig csak az olyan örök slágereket hallottad mint Cryin vagy a Walk This Way.  Kicsit sajnálo, hogy a negyedik számtól kezdve szinte menetrendszerűen jönnek a balladák, amivel alapvetően semmi bajom nem lenne, hiszen hallottunk már tőlük olyan dalokat mint a Dream On vagy az Angel, de most nem sikerült igazán maradandót alkotni ilyen téren, ennek ellenére akadnak azért kiemelkedőbb számok ebből a kategóriából is, ilyen például az akusztikus gitárra épülő Tell Me, vagy a régi nagy Tyler slágerekre hajazó zongorával kísért Another Last Goodbye. Hiába az alapvetően jó dalok egy valamit hiányolok: még a 2001-es csúnyán lehúzott Just Push Play-re is sikerült írni egy olyan slágert, mint a Jaded. Most viszont hiába vagyunk tele tökös Rock számokkal, de nincs egy olyan húzó dal, ami az egészet összefogja. A másik nagy problémám az, hogy nagyon hosszú a lemez, jobban tették volna, ha egy-két dalt visszatartanak és ha tényleg ennyi ötletük gyűlt össze egy dupla albummá formálják az egészet.

Viszont igazságtalan lenne, ha negatív kritikával zárnám a cikket, mert egyáltalán nem olyan rossz az anyag, mondhatni nem érdemli meg. A kevesebb néha több közhely sajnos nagyon is ide illő, de ezt leszámítva egy igazi Aerosmith korongot kaptunk, amire pár év múlva már garantáltan kellemes szájízzel fogunk visszagondolni, mert attól függetlenül, hogy nem ez lesz pályafutásuk csúcsalkotása de Jack Douglas visszahívásával sikerült egy sok helyen igazi ős-Aerosmith anyagot elkészíteni, ami átmenetet képez a Night In The Ruts és a '80-as évek sikerlemezei között. Reméljük, hogy az első meghiúsult kísérlet ellenére sikerül őket elhozni hozzánk, mert élőben továbbra is hihetetlen erősek! Addig hallgassuk sokat a MFAD-t mert kisebb részletekben szerintem nagyon jó, és tudom, ez kicsit most így ellentmondásos, de még így is az éve egyik legjobban sikerült lemeze!