Rockmaraton beszámoló
Írta: Gery   
2012. augusztus 07. kedd, 18:18

A Pécs melletti Malomvölgyben rendezett Rockmaraton az egyik utolsó tisztán rock/metal fesztivál. De jelen állás szerint jövőre már nem nyitja ki kapuit. Csak reménykedhetünk, hogy július első hetét ezen túl is nyugodtan kihúzhatjuk naptárban Rockmaraton felirattal. Hiszen túlélte ez a fesztivál mikor elköltözött a Szekszárdi Csörge tó mellől és talán most is lesz tovább. Bár úgy néz, ki a Fezen fesztivál erőteljesen megpróbálja átvenni a helyét, ebben az évben brutálisan olcsó jegyárral és nagyon erős programmal. Na de mi most még foglalkozzunk az utolsó Rocmaratonnal.

Ebben az évben mi is csak egy napra néztünk le a fesztiválra melynek nem is annyira anyagi oka volt, hanem az idei nyár erőteljes koncertdömpingje, valamint a Maraton elég gyenge felhozatala. De azért egy Soulfly-t semmiképpen sem hagytunk volna ki, ha már itt játszanak a szomszédban. Ráadásul számomra program szinten is a szerdai nap vitte el a prímet, Leanderrel, Roaddal, Crowbarral és Soulfly-jal. A kissé körülményesre sikeredett indulásunkat követően pillanatok alatt ledaráltuk az 50 kilométernyi távolságot és már sorban is álltunk a fesztivál bejáratánál. No persze csak képletesen, mert valójában kb. 2 perc alatt be lehetett jutni.

Első ránézésre mintha semmi sem változott volna tavalyhoz képest, de miután jobban szemügyre vettük a területet látszott, hogy kisebbre lett véve a fesztivál helyszíne, a nagyszínpad előtti terület tetőt kapott, illetve a 3. számú színpadnak számító sátor jóval kisebb lett és még egy dobogót sem tettek be a szervezők, így a zenekarok a sarokban játszottak nem éppen ideális körülmények között. Szóval kicsit érződött, hogy ez az utolsó Maraton és már nem fejlődni akartak a szervezők, inkább csak megcsinálni, hogy ezen is túl legyenek. Természetesen a közönség nagy részét ez egyáltalán nem érdekelte, és nagyon jól érezte magát a kedvenc zenekarai bulija alatt. Az árak elfogadhatóak voltak, a nagyobb baj az volt, hogy egy korsó sörért rengeteget kellett sorba állni. (Slayer)

Kényelmesen, normál tempóban érkeztünk meg a Malomvölgyi Arborétumba, ahol addigra már elkezdett játszani a Leander Rising. Igazából aki látta a csapatot Dombóváron tudta mire számíthat, de azért akadtak különbségek, amelyek miatt a pécsi koncertjük jobban tetszett, mint az itthoni. Először is a hangzás, bár nálunk sem szóltak rosszul, de itt hihetetlenül szépen a helyére került minden: a gitárok tisztán szóltak, a dob nem nyomta el őket, ráadásul az éneket is tisztán lehetett érteni. Másodszor: lényegesen frissebb voltam, mint a legutóbbi éjfél körüli bulin, ezt a zenét pedig nem igazán lehet csak úgy háttérzeneként hallgatni, oda kell rá figyelni, ez most kipihentebben meg is valósulhatott. A dallistában persze nem történtek óriási változások, egyedül DIO Holy Diver-jének "leanderesített" verziója okozott kisebb meglepetést, ráadásul ez is jó értelemben! A buli gerincét persze az olyan kötelező sikerdalok alkották, mint a Nyolcadik főbűn, a Viharom tavaszom vagy éppen a Szomorú vasárnap, sajnos nagyon összefojnak már az emlékek, hiszen rengeteg koncertet néztem meg aznap és nem sokkal utána is, így nem nagyon tudok dallistával szolgálni, de szerintem nem is ez itt a lényeg! Összességében tehát egy remek bulival nyílt meg számunkra az utolsó Rockmaraton, ami tartogatott még néhány kellemes emléket... (Gery)

A Leander után egy másik hazai sikercsapat, a domoszlói Road vette át a nagyszínpadot. Ez volt az idei második Road koncertem(azóta meglett a harmadik is), ami szép teljesítmény ha figyelembe vesszük, hogy nem vagyok megszállott rajongójuk. Ennek ellenére szívesen néztem meg őket ismét, ugyanis ha van olyan, hogy igazi koncertbanda, akkor a Road-ra tökéletesen illik ez a jelző. Mátéék igazolták, hogy a PaFe után nem hiába játszhattak itt is a nagyszínpadon, hiszen az itt-ott gyengécske hangzá ellenére egy élvezetes bulit kaptunk, Goyáék tolmácsolásában. Talán nem túlzás kijelenteni, hogy a Road napjaink egyik legsikeresebb magyar zenekara, elég volt végignézni a közönségen, ahol szinte mindenki kívülről fújta a szövegeket, hogy mindezt igazolni is tudjuk. És ha már a szövegek, illetve dalok, a számlista nem sokban változott a Pannónia Feszt óta, így ezúttal is megkaptuk az olyan közönségkedvenceket, mint a Megint nyár, Vissza kettő, Nem kell más. A záródal ezúttal is a már sikerre vitt KFT feldolgozás lett, az Afrika, ami azért óriási húzás, mert így garantáltan beindul még utoljára az is, aki egyébként az egész koncertet néma áhítattal figyelte. (Gery)

Nagyon sok ismerőssel találkoztunk és azok túlnyomó többsége is csak erre a napra érkezett, így gondolom a többi napon jóval szerényebb volt a látogatók létszáma. Bár azért a pénteki Stratovarius még igen jól csengő névnek számít, és ahogy hallottam pár ismerőstől nagyon jó hangulatú bulit toltak. Na de foglalkozzunk a szerdán fellépett zenekarokkal. Mivel ezen az estén én a kapcsolatokat ápoltam a zenekarok többségért Gery volt a felelős. De azért a Nevergreen-re csak elsétáltunk a Red Bull nagyszínpadhoz. Már régen csíptem el a zenekart élőben és meg kell, mondjam ez az énekesnős verzió nekem nem jött be. Egyszerűen ezek a nóták úgy voltak jók ahogy eddig játszották őket, és ez az odaerőltetett női operás ének csak rontani tudott rajtuk. A mai Nevergreen már túlságosan művész akar lenni és hiányzik belőle az az ősi ösztön, ami régen jellemezte. Leugrottak a hajak, csinosak az ingek és elveszett a srácokból a lendület. Persze hozták a régi és az új „slágereiket” Bosszú hajnalán, A szerelmed vágya vér, az Új sötét kor, a Furor Christhiani, az O Fortuna végül újra nyergelte lovát a barbár, és az Ámokkal elbúcsúzott a csapat. (Slayer)

A Road után a Depresszió következett a nagyszínpadon, helyettük inkább megnéztük a Crowbar műsorát, illetve a különböző kisebb színpadok fellépőiből is szemezgettünk, bár ekkor is már mindenki az este fő eseményére készült, a Soulfly koncertjére...

Következett tehát New Orleans súlyossága a Sludge királya a Crowbar, immár két Down taggal. A hangzás teljesen ok, volt, ami a Red Bull színpadra amúgy is jellemző volt. Az igazi veteránokból álló zenekar egyértelműen Kirk Windstein énekes/gitáros fő zeneszerző köré épül, hisz az évek folyamán az összes többi poszton jellemző volt a tagcsere. Mivel Kirk is csak akkor foglalkozik mostanság a Crowbar ügyeivel, ha éppen a Down pihen, ami a fő bevételi forrásának tekinthető. És ugyan hozott valamennyi népszerűséget zenekarának az ottani szereplése, de Anselmo és Keenan nélkül azért jóval kevesebben kíváncsiak rájuk. Jelenleg pedig már a csapat bőgőse Pat Bruders is a Down tagja. A kiállással, megjelenéssel tudással nincs is probléma, de a dalok egy idő után teljesen egysíkúak lesznek, ez persze nagymértékben köszönhető annak, hogy Kirknek nagyon minimális hangterjedelme van, egyszerűen elkiabálja a dalokat, minimális eltérésekkel. A csapat amúgy nagyon jó zenészekből áll a már említett Pat remek bőgős és a színpadon is folyamatosan mozgott headbangelt, akárcsak a másik oldalon Steve Gibb aki előtte a Black Label Societyben Zakk mester mellett tanulta a szakmát. A dobos Tommy Buckley is igen régi harcos, aki több helyi csapatban is megfordult már és látványosan feszesen hozta a groovos témákat. Egy igazi best of Crowbar programot toltak, ami nem meglepő, hisz új albumuk most nem jelent meg. Ez a lista kb. így nézett ki: Conquering,HighRate,Extinction,New Dawn, The Lasting Dose, Burn Your World, I Have Failed, Sever the Wicked Hand, Liquid Sky And Cold Black Earth, Self-Inflicted, Cemetary Angels, Let Me Mourn, Planets Collide, All I Had (I Gave), I Am Forever A Crowbar bulijának nagyrészét amúgy Tony Campos a Soulfly bőgőse is végigbólogatta a színpad szélénél. A Crowbar némileg lemerítő bulija után elindultunk sör nedű után nézni és egy remek zápornak köszönhetően a sörsátorban is rekedtünk, így az Arkona bulijánál az a furcsa a helyzet állt elő, hogy láttuk a bulit, de egy árva hangot sem hallottunk belőle a sátorban szóló zene miatt. Majd legközelebb. (Slayer)

Az eső elállta után pedig már jött is a Soulfly . Alatta pedig még egy kicsit belenéztem a Don Gatto programjába, őket vétek kihagyni, mert ugyan rövid koncerteket adnak, de azok aztán intenzívek. A NuSkull Pit (Belépés csak saját felelősségre, korlátozott befogadóképességgel!) Igen így reklámozták a szervezők ezt a színpadot, teljesen megtelt a programjukra ők pedig a két Ep esszenciáját tolták a nagyérdemű arcába, úgy hogy az izzadtság folyt a sátor oldalán. Nem igazán érdekelte őket, hogy nincs épített színpad és hogy a srácok, csajok tőlük pár centire ugráltak. Acélos „megállíthatatlan” Balázs csak tolta a jobbnál jobb Hc riffeket. Ez a buli sem a szervezők miatt sikerült ilyen jóra. A Rammschwein programjába még kicsit belenéztünk. Legközelebb őket is érdemes lesz végignézni, hiszen nagyon jó kis Rammstein tribute brigádról van szó. (Slayer)

A kiírt kezdéssel nagyjából egy időben színpadon is termett Max Cavalera és hentesbrigádja, hogy aztán egy hihetetlen intenzív másfél órában legyen részünk! Nyitásnak az új lemez intrója, a Resistance hangzott el, majd egyből átcsaptak az egyik legdurvább dalukba, a már-már black metalba hajló, szintén friss World Scum-ba. Max-ék az elejétől fogva a kezükbe vették az irányítást, így hirtelen csak azon kaptam magam, hogy mindjárt vége a bulinak. Persze a közben történt dolgok sem estek ki! A folytatásban a 2008-as Conquer lemez nyitódala a Blood, Fire, War, Hate és egy igazi Sepultura klasszikus a Refuse/Resist következett. Ennyi idő után már megjegyeztem magamnak, hogy akármennyire is jó dobos a friss igazolás David Kinkade, kicsit hiányzik Joe Nunez, aki még tavaly távozott a csapatból, az ő energikus játéka inkább illet a zenekarba szerintem. Ellenben a bőgős poszton történő változás jól sült el, Tony Campos (ex-Static X, Ministry, Prong, Possessed) megjelenése már alapból tekintélyt parancsoló, de zeneileg is remekül illik a képbe, képzettségét jelzi, hogy még a dobszólókba is beszállt Max mellé! Sok gondolkodásra nem volt időm szerencsére, hiszen szép lassan felhangzott a jellegzetes intro, amiből aztán kibontakozott a kedvenc Soulfly dalom, a Prophecy (tudom, elég egyértelmű választás, de ez van). Aztán szép lassan jöttek a legjobb Soulfly és Sepultura nóták (Back to Primitive, Arise, Roots Bloody Roots). A rendes játékidő a Roots-al ért véget, a ráadásra aztán Max egy spéci, névre szóló magyar focimezben jelent meg, majd ebben zúzta végig a ráadást, ami a Jumpdafuckup / Eye for an Eye duo volt. A szokásos búcsúzkodás után el is tűntek a színpadról, de nem nyomtalanul, hiszen ezzel a koncerttel sikerült egy régi baráttól emlékezetes búcsút venni! Bár a dolgok jelenlegi állása szerint erre nincs sok esély, de nagyon remélem, hogy mégsem ez volt az utolsó Rockmaraton. Nagyon jó volt, hogy volt a közelben  (szinte itthon) egy ilyen hangulatos és évről-évre ráadásul nagy neveket felvonultató fesztivál, elérhető áron, szinte minden környékbeli fesztiválozó számára volt ez biztos pont a nyári program szervezésekor. (Slayer)

Ezzel a nappal tehát számunkra véget ért a Rockmaraton, köszönünk mindent, van mit, hiszen sok régi emlék fűz hozzá! R.I.P. Rockmaraton! (Gery)

A nap végén érzékeny búcsút vettünk az elvileg utolsó Rockmaraton fesztiváltól. Talán ha egyszer túl leszünk a válságon és az emberek pénztárcája is vastagabb lesz, újra nyithatja kapuit valamilyen formában Dél-Dunántúl legnagyobb fesztiválja. Addig is köszönet a szervezőknek, fellépőknek és mindenkinek, aki azon dolgozott, hogy ennek a környéknek egy ilyen fesztiválja legyen. Nagyon sok kapcsolat alakult ki ezeken a fesztiválokon legyen az szerelmi, baráti, vagy szakmai. Reméljük, mindenkivel találkozunk, ha itt nem is egy másik koncerten, fesztiválon. R. I.P. ROCKMARATON! (Slayer)