Wall of Sleep, Sunday Fury, Magma Rise, Saint Vitus A 38 Állóhajó Budapest
Írta: Slayer   
2012. július 15. vasárnap, 16:32

2000. november 12. Wino a legújabb formációjával végre eljött Magyarországra. Konkrétan Gödöllőre a Trafó Clubba. Ez a koncert a mai napig igen legendás, az akkor az előzenekar szerepét betöltő Mood alatt Dundus barátom még a színpadot is megjárta. Aztán sokáig nem volt szerencsénk a mesterhez pedig az utóbbi időben két formációval is járt nálunk, de ezeket legnagyobb sajnálatomra kihagytam. Mikor azonban hírét vettük, hogy a kultikus Doom banda a Saint Vitus élén érkezik Budapestre, már rendeltem is a jegyeket. És egy gyönyörű napsütéses, árnyékban 40 fokos szerdán elindultunk, hogy hajóra szálljunk a Dunán. Eléggé nem rendhagyó módon már a kapunyitás előtt a helyszínre érkeztünk, így nyugodt körülmények között vehettük szemügyre az esti koncert helyszínét. Az állóhajó igen furán mutatott az amúgy kopár Dunaparton. A parkolóból lejutás meg kész életveszély. De a hajóra lépve jöttek a kellemes meglepetések. A nyomtatott jegyen levő vonalkódot gyorsan leolvasták és karszalagra cserélték. (Hoppá Petőfi Hall lehet tanulni) A következő pedig az volt, mikor a hajó belsejébe érve ideális hőmérsékletet tapasztaltunk. (Titokban féltünk tőle, hogy szaunára fog hasonlítani a buli) bizony itt légkondira is tellett. Irány a pult, két hideg sör, és már megvan a tökéletes komfortérzés. Összefutottunk közben Kemencei Balázzsal (Stonedirt, Wall Of Sleep) aki gyorsan elmesélte, hogy mivel ők későn kerültek a programba az elején játszanak csak egy félórát. Gyorsan szemrevételeztük a merch cuccokat. Majd pontban 8-kor kezdődött is a buli. A Wall Of Sleep kezdetére egész szépen megtelt a terem. Mivel ezt a formációt még nem láttam kíváncsi voltam milyenek élőben, és hogy őszinte legyek engem nagyon meggyőztek. Balázs a Down pólós Füleki Sanyival remek gitárpárost alkotott a dob és a bőgő bombabiztos alapokat adott. A karcagi Stardrive zenekarból elcsábított Cselényi Csabi pedig egy jó hangú tehetséges frontember. A megszólalás nagyon egészséges és kristálytiszta volt. És ez így maradt aznap végig, hatalmas pirospont a hangosítóknak. A közönség egyből kajálta a programjukat beindult a bólogatás. Henry Vasquez Saint Vitus dobos nagyon szimpatikus módon mellettünk nézte végig a műsorukat, majd a többi előzenekart is, ritka manapság az ilyen zenész nagyon szimpatikus a srác mindenkivel kedves volt, fotózkodott és nyugisan sörözött.

WOS-ék ideje nagyon gyorsan elszállt. El is határoztuk, hogy őket egy saját bulin újra meg kell nézni. Kimentünk a hídra levegőzni és mire visszaértünk már színpadon is volt a váci Sunday Fury. Ők egy kicsit más vonalról jöttek, mert a doomot HC-vel és Punkkal is keverik. És nem veszik halálosan komolyan magukat. Van egy zseniális beszélőkével megáldott frontemberük Márkus Levente személyében, aki úgy tud konferálni, hogy nem lesz sablon, de bármikor elmehetne Stand up előadást tartani. A best of műsoruk végére pedig egy csemegével is szolgáltak, amit „elvileg” az azon a napon születésnapját ünneplő Herczeg Lászlónak ajánlottak, aki meglepő módon végigjátszotta a nótát, ami nem volt más, mint a Sultans Of Swing Doomosított verziója a Metallica One dalának a refrénjével megspékelve. Egy nagyon szimpatikus zenekart ismertem meg bennük ők is felkerültek az, akiket önálló koncerten kell megnézni listára. Azt mondanom sem kell, hogy a hangzás itt is tökéletes volt és Henry is szorgalmasan bólogatott.

Felbukkant közben Dave Chandler is, akit egyből megrohantak, a rajongók, pedig utána ő is szinte végig kint is maradt. Látszott az „öregen” hogy jólérzi magát. A szünetben kis séta közben összefutottunk pár dombóvári ismerőssel is jó volt látni, hogy vannak rajtunk kívül is kicsiny városunkból, akik eljöttek erre a bulira. A Magma Rise csendben felsétált és Holdampf Gabi már nyomta is a Time’s Been Given szövegét. Hiába, no, ez a zenekar róla szól még akkor is, ha most már a Mood gitárpárosa a Füleki- Hegyi duó alkotja a hátteret, az alapot pedig Bánfalvi Sanyi (Ákos, Ex Neck Sprain) igazi überdobos alkotja. Tolták sorban az első és eddig egyetlen lemez nótáit. Gábor nem dumált túl sokat, ami elég furcsa volt, mintha nem lett volna jókedve, bemondta a számcímeket, illetve egyszer elmondta, hogy „Hál istennek ezt is megértük, hogy a Saint Vitus Magyarországon játszik” a végén pedig elnyomták a Mood Glow, Burn, Scream himnuszát az a nóta még mindig nagyon üt.

És bizony elérkezett az idő arra, hogy a Saint Vitus Magyarhonban is elkezdjen misézni. Már jóval 11 óra után másztak fel az „öregek a színpadra, de aztán olyan lendülettel csaptak bele a húrokba, mintha előttük csak kezdő amatőrök tolták volna. Nem tudom mi okozta náluk, de feltűnően fel volt dobódva a zenekar. Dave Chandler a Flying V-jével és a motoros hippi fazonjával nagyon látványos jelenség volt és ő mindent meg is tett azért, hogy ez így legyen folyamatosan eljátszotta, elpantomimezte a számokat, gyakorlatilag így 2. számú frontembert alakítva. Pedig Wino egyedül is elviszi a bulit, amellett hogy hibátlanul énekelt, mert vmi eszméletlen dögös erőteljes hangja van a csókának, aszkéta kinézetével hosszú, őszes hajával ős is pont úgy nézett ki, mintha csak az előbb pattant volna le a chopperjéről. Dave folyamatosan belebeszélt, vagy gitározott Wino konferálásaiba, a két nagy öreg húzta hajtotta egymást előre és közben hibátlanul zenéltek. Mark Adams bőgős inkább elvolt magában a színpad jobb oldalán szépen játszotta a témáit és kortyolgatta a sörét, a vörös arca arról árulkodott, hogy nem veti meg e nedűt. Ő volt a csapat csendes embere. És ott ült a dobok mögött Henry Vasquez, aki vmi hihetetlen húzást adott a daloknak olyan elánnal ütötte mega bőröket, mintha feltett szándéka lenne a lehető legrövidebb idő alatt szétverni a cuccot. Remek teljesítményt nyújtott a csapat az ő belépésével nagyon sokat nyert. (Amúgy C.O.C. pólóban tolta amiért + pontok járnak) a koncertet az új lemez egyik dalával a Blessed Night-tal nyitották, mire meg is indult a heves bólogatás. Majd következett két klasszikus az I Bleed Black és a Clear Windowpane. És már jött is az új lemez talán legnagyobb „slágere” a Let Them Fal, természetesen Dave bácsi lelkes gesztikulásával. Előtte még elmondta, hogy sokan várták a bukásukat, de ők még mindig itt vannak stb. stb. A koncert elejétől ment vetítés a számokhoz a színpad bal oldala mellett, de ez kicsit gagyinak tűnt, de jól illeszkedett a számokhoz. Majd a szintén új The Bleeding Ground alatt Dave kiszólt, hogy szeretne egy Circle Pit-et látni, de vhogy ezt a Doom közönség nem vette így maradt a heves bólogatás. Nem semmi a fazon. Következett a Vitus egyik legismertebb nótája a Living Backwards, ami alatt a közönség már totálisan tombolt. Egyébként teljesen meglepő volt, ahogy néha ezek az öreg Doomsterek megmutatták, hogy tudnak ők gyorsan is zenélni és nem is akárhogy, volt aki annyira beindult, hogy pogozni kezdett, míg a mellette állok szépen rá nem szóltak, hogy tudja már hogy hol van. Negyedik új számként elhangzott még a („Ragged fists in the air") The Waste Of Time is, majd jött a White Stallions és végül a rendes játékidőt a doom alapvetés, ez este elhangzott számok közül az egyedüli, amit nem Wino-val írtak, a Saint Vitus. Gitárgerjesztés, melldöngetés, földön fekve gitározás, volt ott minden, természetesen Davtől. Koncert közben is vitte a prímet a foggal való gitározástól a háta mögötti húrnyüvésig. Amúgy egy értelmes szólót nem tudott eljátszani, de veszett jól ritmusozott. És ő csapat főnöke ez nagyon lejött. A rendes játékidő végén amúgy le sem mentek Henry konkrétan leült a dob mellé és rágyújtott, látszott rajta, hoyg nagyon elkészült. Aztán a kötelező vissza-vissza kórus után jött még a Dying Inside-dal és a Born Too Late amiket mindenki várt. Majd távoztak az „öregek” És mi ott maradtunk ismét egy hatalmas élménnyel gazdagodva!

Eddig is Wino fanok voltunk ezután is azok leszünk. Istenadta tehetség a csóka, és egyszerre mindig 10 dolgot csinál, de most láttuk az eredeti Saint Vitust is, és most már tudjuk, hogy Phil Anselmo vagy Dave Grohl miért lelkesedett ennyire. Ráadásul nagyon közvetlen szimpatikus emberek, bárkivel szívesen fotózkodtak, bármit szívesen aláírtak, ők örülnek annak, ha foglalkoznak velük. Remek koncert volt, mely kicsit visszarepített minket a 70-es, 80-as évekbe.