Heten

Rockmaraton 2015. - 2. nap
Írta: Slayer   
2015. augusztus 23. vasárnap, 11:23

Ezen a nyáron a Rockmaraton második napja jelentette számomra az első fesztiválnapot, mivel előtte sajnos a munkám miatt ki kellett hagynom a hagyományosan szezonnyitó Megyer Campet. A hétfői kicsit hűvösebb időt keddre már ismét felváltotta a kánikula, igy kellemes nyári melegben indultunk el a Rockmaraton új helyszínére Dunaújvárosba. Ugyanis a 25 jubileumi Maraton ezúttal nem a már több mint egy évtizede megszokott Pécs melletti Malomvölgyben került megrendezésre, hanem Dunaújvárosnál a Szalki Szigeten, a Duna partján.

Ugyan bevallom még sohasem jártunk arra, azonban a közvetlen környékén kellett csak egy kicsit jobban figyelni, amúgy kellemes tempóban alig 1,5 óra alatt értünk a tett színhelyére. Magát a fesztiválterületet megközelítve már kívülről is szimpatikusnak tűnt az új helyszín, egy probléma viszont már akkor előjött, mégpedig a parkolás lehetőségének a hiánya. Mivel a területet körbeveszi a Duna így elég korlátozott a parkolóhelyek száma, és mint később kiderült, nemcsak hogy arányában többen választották a kocsival való leutazást Újvárosba, hanem többen is voltak a fesztivál látogatok, mint egy évvel korábban. Ezen a napon, ha nem is könnyen, de azért még találtunk parkolót a fesztiváltól nem annyira messze, ez két nappal később már nem sikerült.

A parkoló autók között a korai érkezésünknek köszönhetően még mindenhol emberek heverésztek, iszogattak beszélgettek és minden autóból valami jófajta metal zene szólt. Azt már a parkolóban le lehetett vágni, hogy ez bizony egy teljesen rock/metal fesztivál, az emberek nyugodtan békésen jókedvűen élvezték a nyarat és a fesztiválhangulatot. A beléptetés nagyon gyorsan és könnyen történt, le a kalappal a szervezők előtt, a sajtójegyet is kb. 1 perc volt átvenni, de aki a kasszánál állt sorba, annak sem kellet többet várnia. A biztonságiak és a beengedők is kifejezetten kedvesek, segítőkészek voltak. Lám, így is lehet. Rendőröket a fesztivál területén kívül és belül is lehetett látni, akik türelemmel válaszoltak a néha nem kicsit ittas fesztiválozók kérdéseire.

Mi is úgy döntöttünk, hogy gyorsan vásárolunk egy hideg söritalt, és utána térképezzük fel az új helyet. Végülis kicsit furcsán, de középről kiindulva kezdtük a körbesétálást, mivel oda vezetett be egyenesen a murvás út, az út végén helyezkedett el a Monster Aréna, az arénától bal kézre pedig a büfék sora kezdődött, amit csak 1 pavilon szakított meg, ahol már akkor ki volt írva, hogy este 6-kor a Death Angel ott fog dedikálni. (Megjegyzem pontban 6-kor ott is voltak, és addig dedikáltak, amíg csak igény volt rá.) A büfék végén, rá merőlegesen helyezkedett el a nagyszínpad, a megszokott kis szerény kivetítőjével, a Nuclear Assaultos srácok már a beállást végezték. A nagyszínpad másik felén szintén rá merőlegesen pedig a büfék folytatódtak, majd annak a végében helyezkedett el a Hammerworld színpad/sátor. A kemping is itt helyezkedett el kerítéssel elválasztva, hatalmas árnyékos, füves területen. Ha valaki akarta akár a sátrából is nézhette a nagyszínpadot, kellő távolságból. Miután ezzel a részel végeztünk, a terület másik oldalát is kicsit górcső alá vettük hatalmas füves terület helyezkedett el ott is, ahogy már említettem, a bevezető út, bal oldalán volt a Monster Aréna, mögötte pedig egy kisebb sátorban húzódott meg a Phoenix/ Shorscore Pit.

A környéken a már jól megszokott autógumis fotelokkal telerakott terasz is elhelyezkedett, mely igen népszerű pihenőpont volt. Amúgy is jellemző volt, hogy a fesztivál egész területén, amely amúgy igencsak nagy volt, az emberek nagyon lazán éppen ott heveredtek le, ahol kedvük támadt beszélgetni, mivel a megfelelő nagyság miatt nem taposott át rajtuk senki. és akkor a fesztivál egyik legnagyobb újdonságáról is essen szó, hisz ha már 25 jubileumi Rockmaraton, és nyaralásként volt meghirdetve, akkor nem hiányozhatott a vízpart sem. A Szalki-szigetet a Duna veszi körül, ebből adódóan egy nagyon szép kiépített részen lehetőség volt a vízpart adta lehetőségek élvezetére is, alig kellett párat lépni és máris a Duna parton lehetett sétálni, napozni, vagy éppen a vízben fürdeni, lubickolni. Amikor mi lenn jártunk, akkor is nagyon sokan pihenték ott ki az előző nap fáradalmait. Ami még pozitív volt, hogy a szervezők semmit sem bíztak a véletlenre, így a fürdőzőkre külön biztonsági személyzet felügyelt, nehogy valami probléma legyen. Összességében, elsőre nagyon meggyőző volt az új hely, a kialakításával, a nagyságával, a természeti szépségével. Az is egyből lejött, hogy a fesztiválozók egy pillanat alatt belakták, és megszerették az új helyet, persze biztos van pár Malomvölgy fanatikus, de összességében a szervezők jó döntést hoztak.

Körutunk végén visszatértünk a nagyszínpadhoz, mert perceken belül kezdődött a Nuclear Assault programja. John Connelly a csapat énekese/gitárosa nem sokkal a koncert kezdete előtt még kinn sétált a közönség között, és hát finoman szólva sem rohanták le az emberek. Mondjuk a megrövidült hajával, a horgászmellényében és a kis szandijában nem is keltette egy metalzenész benyomását, hiába ezek az arcok Dan Lilker kivételével már egy ideje civil életet élnek. És főleg az amerikaiakra jellemző, hogy egyből civil külsőt is öltenek ilyenkor, tisztelet a kivételnek. A Nuclear koncertre visszafelé tartva a The Silver Shine trió tagjait is láttuk egy asztalnál ücsörögni, kissé elveszettnek tűntek, nemúgy, mint este a színpadon. Az igazság, az hogy a szerencsi Remorse koncertjébe akartam elsőnek belesasolni, de mivel a Hammerworld sátor dugig volt és levegő kb. semmi benn, így inkább csak kintről hallgattuk a kompromisszummentes thrash orgiát. Azt hiszem, ha valaki, akkor Oláh Zsolti egy igazán hiteles metal arc, aki évek óta megalkuvást nem tűrve nyomatja kedvenc műfaját. És az ilyen fesztiválokon derül ki, hogy bizony sokkal nagyobb a közönsége a csapatnak, mint azt gondolnánk.

Aztán kijöttek John Connellyék és kezdetét vette a Nuclear show, nos, hatalmas lendülettel vágtak bele a Best Of műsorukba, mely leginkább a klasszikusabb első két lemezre (Handle with Care, Game Οver) alapozott. A turnén az utolsó lemezeket rögzítő tagság volt jelen. A két fő arc mellett a szénné vart Erik Burke gitáros, akik félrecsapott sapiban és papucsban lazán tolta. Valamint a full ősz dobos Glenn Evans is. Az az igazság, hogy a megveszekedett, NA fanatikusokat leszámítva szerintem pár nóta után mindenkinek egybefolytak a dalok, pedig volt ott Critical Mass, New Song, My America, Sin,Betrayal, Game Over, Justice stb. A Napsütésben azért jópáran előjöttek az árnyékból megnézni a srácokat, de leginkább az idősebbeket, a régi rajongókat érdekelte a New York-i csapat. Mivel még sohasem láttam őket, így én is nagyon vártam a bulijukat, de őszintén szólva, nem rohantam volna másnap sehova, hogy újra megnézzem őket. A színpadon egy árva háttérvászon volt a látványosság, a mozgást sem vitték túlzásba, no persze érthető, ebben a korban, a nagy melegben, de a dalok ahhoz kevesek voltak, hogy eladják a műsort. Nem valószínű, hogy mostanában találkozunk velük, de azért arról a bizonyos bakancslistáról, az ő nevüket is ki lehet húzni.

A szoros programban itt volt egy kis idő körülnézni és bizony első ránézésre úgy tűnt, több ember van a Szalki-szigeten, mint volt tavaly Malomvölgyben, ezt később a szervezők is megerősítették. Majd a nagy meleget egy hideg sörrel enyhítve, irány a legkisebb színpad, ahol rövidesen a The Silver Shine koncertje kezdődött. Ez a zenekar ugyan nem metal, de nagyon rock n ’roll és én évek óta nagyon szeretem őket, azonban élőben csak most sikerült elsőnek elcsípni a triót. A rendelkezésükre álló 40 percet rendesen kihasználták. Engem az első dallal meggyőztek már, azért nem véletlen, hogy már az USA-ban is többször turnéztak. Olyan lendület volt bennük, mintha éppen egy Los Angeles-i mega fesztivál nagyszínpadán tolnák. A dalokat felváltva énekelte a bőgős és ugye ő tényleg bőgős !!! Krista Kat, valamint a gitáros Ati Edge. Krista néha ugy rohangált azzal a hatalmas hangszerrel, mintha lufi lenne, az a törékeny vékony lány igencsak odatette magát és mellette nagyon szépen énekelt végig. Ati pedig a pici színpad ellenére egy pillanatra sem állt meg, nos igen így kell ezt csinálni. A hangszereiken természetesen nagyon szépen és pontosan játszottak akárcsak a húzós pontos alapokat adó új dobos Joe. Tökéletes kis bulit rittyentett nekünk ez a punk/rockabilly csapat. Nekem mondjuk a program összeállítás kicsit furcsa volt, mivel rendelkeznek egy nagyon jó magyar nyelvű lemezzel is, és azt teljesen elhanyagolták, illetve én a feldolgozások helyett inkább saját dalokat hallgattam volna, de bevallom a Ramones nótán át, az In the Middle of Nowhere-en keresztül a Raise Your Glass-ig nekem minden bejött, engem élőben is megvett a csapat. És amikor a végén az elfektetett a bőgőn állva gitározott Ati miközben Krista is játszott rajta, na, az már igazi show volt. De legközelebb legyen már Hazafelé, meg Amíg a mutató körbejár esetleg egy Fénylő króm nah…

A The Silver Shine koncertje után futás volt az Agnostic Front bulira, az eredeti terv, az volt, hogy kezdésre átérünk, a Monster Arénába, úgyis a szomszédban van, de, mivel ott ragadtunk Kristáék műsorán ezért sikeresen lekéstük a Front első negyedóráját az Aréna szépen megtelt a műsorukra, nagyon sok HC arc tette tiszteletét ezen a bulin és már javában ment a pogo a színpad előtti részen. A csapat kirobbanó formát mutatott a színpadon a két fő arc közül Vinnie Stigma gitáros lepett meg jobban, aki egy pillanatra sem állt meg, mintha csak az élete múlna azon, hogy ne lassítson. Folyamatosan rohangált, grimaszolt, hergelte a népet szinte önálló műsort adott, a koncerten belül, no persze, Roger Miret énekest sem kellett félteni, aki öltözködésében egy bokszoló és egy HC fan ötvözeteként nézett ki, de irdatlan energiával üvöltötte, kiabálta el a dühös dalait. A Vokálozásokból a többiek is rendesen kivették a részüket, ezzel hatalmas extra pluszt rakva a dalokba. Ami még döbbenetes volt, hogy bizony ezeket a részeket a közönség is rendesen együtt tolta a srácokkal, úgyhogy remek hangulatú buli kerekedett. Volt némi szörf is, de színpadmászás ugrálás már nem tudott kialakulni, mert azt a nagy színpadi árok megakadályozta. A hangzásra nem lehetett panasz, zeneileg is rendben volt a csapat hisz ezeknél a nem túl bonyolult nótáknál a húzás, a hangulat a lényeg, az pedig tökéletes volt. A kínai dobos Pokey remekül ütötte a talpalávalót ahhoz, hogy az egész sátor egy emberként ugráljon, az olyan Front „slágerekre”, mint a The Eliminator, a That's Life, az Old New York a Police Violence vagy éppen a For My Family vagy a Gotta Go. Azonban egy HC buli nem véletlenül nem lesz sohasem 2 órás, ebből a műfajból. 40-50 perc is annyira intenzív, hogy a közönség és a zenekar is kifárad, így a kicsit több mint egyórás buli végére picit megült a hangulat, de azért a végére még egyszer beindultak azok a lábak, így remek hangulattal búcsúztak el Vinnie Stigmáék, az öreg nagy formát mutatott végig és utolsónak hagyta el a színpadot is.

Azonban nem volt megállás a nézők részéről, hiába az idén bizony nem nagyon hagytak üresjáratot a szervezők, hogy két koncert között nyugodtan lehessen sörözni, annyi csapatot zsúfoltak be amennyit csak lehetett, és aki már ott volt az nem akart lemaradni senkiről, (aki meg nem az bánhatja) így mis is elindultunk a nagyszínpad irányába, ahol pillanatokon belül kezdődött a Destruction műsora. Míg az Agnostic Frontot most láttam élőben először, addig a német csapatot már klub bulin sikerült elcsípnem, azonban fesztiválon még nem, így kíváncsi voltam mit tudnak kezdeni egy ekkora színpaddal, vajon a nótáik hogy hatnak ilyen közegben. Közben kaptam egy olyan infót, hogy megérkezett a következő nap egyik fellépője nevezetesen a The Expoited, kimondottan azért, hogy találkozzanak Schmierékkel, akikkel nagyon jó baráti kapcsolatot ápolnak. A tavaly elmaradt bulit jöttek bepótolni az angol punkok, és mindenki örömére a tavaly koncert közben szívinfarktust kapó Wattie, ma már jó egészségnek örvend, tanulhatna Lemmytől, mert a Motörhead főnök közel a 70-hez jutott el idáig, míg az angol punkvezér csak 58 éves.

Na de vissza a teutonic thresherek koncertjéhez. A Thrash Till Death nótával „robbantak” a színpadra a fiúk és már az első dal alatt is azt éreztem, hogy a dal is a hangzás is a helyén van, viszont egy ekkora színpadon kicsit elveszik a csapat. Ez abból is adódik, mert a három emberből kettő helye meg van kötve, és Harry a gitáros sem az az eszeveszetten pörgős fajta, futkározott ő, meg rázta a legendás göndör fürtjeit, de ez shownak kicsit kevés volt. Schmier remek frontember ehhez minden adottsága megvan, magas izmos kivarrt csóka igencsak vonzza a tekinteteket, van benne egy kis Hetfieldes kiállás. A dalok kifogástalanul szólaltak meg, ez egyébként az egész fesztiválra jellemző volt, hogy a hangzással szinte sehol sem volt probléma. Jöttek egymás után a jobbnál jobb Destruction dalok Schmier jellegzetesen sikítós hangján, amit ugye valaki vagy utál, vagy imád, nekem anno egyből bejött és azóta is csípem. A Nailed to the Cross után egyből jött egy régi klasszikus a Mad Butcher majd Armageddonizer, Eternal Ban egy újabb fasza régi dal a Life Without Sense, Beyond Eternity, Release from Agony (Egyik kedvenc), és az újkori klipnóták Carnivore, Hate Is My Fuel. Azonban úgy éreztem a remek dalok mellett is a színpad kicsit unalmas, nem üt akorát a buli, mint azt egy kisebb klubban vagy sátorban tenné. Mondjuk a másik az, hogy szerintem a Destruction is ritkán tol ilyen hosszúságú koncertet. Üde színfolt volt, mikor Wattie megjelent piros tarajával a színpadon és közösen nyomták el a Plasmaticstól a The Damnedet, azért ez már igazi kuriózum, ilyet bárhol nem láthatott a közönség, ismét egy egyedi élmény a Maratonon. A kötelező dobszólót szívesen kihagytam volna, de ugye a többieknek is kell egyet fújni az utolsó pár dal előtt jött még egy Tormentor, Tears of Blood, D.E.V.O.L.U.T.I.O.N. majd elköszöntek, hogy a már szokásos „One More Song” rigmusra eltolják a Total Desaster, Bestial Invasion párost. Jó koncert volt ez, csak látványban volt kevés egy nagyszínpadhoz.

A Death Angel előtt volt még némi idő, így besétáltunk a Hammer sátorba, ahol akkor kezdődött a pécsi Dirty Dawn koncertje. A baranyai Punk n’ core csapat tagsága rendesen megváltozott az elmúlt időszakban, a régi tagságból, csak Kacsa az alapító bőgős és Deme gitáros maradtak. A dobok mögé a Don Gattot is megjárt Roli került, míg az énekesi posztot Ankhelyi Krisztián foglalta el, mivel új gitárost nem vettek be a távozó Gyurma helyére, így jelenleg egy gitárral tolják. A közönség soraiban rengeteg ismerőst lehetett felfedezni, hiába a Hardcoreban még a mai napig is van összetartás. Többek között a Don Gatto háromnegyede mellett a jelenleg a Sonic Rise-ban kisegítő Végh Bandi (Ex Murderers), Pető Zoli állnadó „hárdkórpavilonépítő” kisiparos és színpadi kellék, Alby, Momo... stb. szóval szinte saját közönséget hozott magának a Dirty. Nem sokat tököltek a srácok, mivel ők is tudták, hoyg ki kell használni a nagyszínpadon uralkodó szünet adta lehetőséget, és minél több embert bevonzani a sátorba. Krisztiánt most láttam először a zenekar élén és bizony igencsak meggyőző teljesítményt mutatott, mind a színpadi mozgásában (akkorákat ugrott, a kimondottan vékony srác, hogy néha alig akart leesni), mind a vokalizálás terén. El kell ismerni, van szufla a srácban. A csapat teljesen jól működött az egy gitáros felállásban, senkinek sem hiányzott a második gitár. Az ugra-bugra terén Kacsa és Deme csak a hangszere miatt maradt el Krisztiántól. A Közönséggel való kommunikációt a dalok között inkább Kacsa oldotta meg, ami nekem kicsit fura volt, remélem a jövőben Krisztián ebbe a szerepkörbe is belenő és hagyják is kibontakozni. A dalok pedig a csapat két EP-ről szólaltak meg felváltva, volt Tatto My Soul, Hey Mama!, Sid and Nancy a Marilyn-ről illetve az újabb dalok a Wednesday Ep-ről Just A Jerk, Three Minutes és természetesen a Sopianae Hardcore, ahol a színpadra ugrott a csapat volt énekese Nyuszka is, aki jelenleg a Don Gatto frontembere, de a barátság az örök, és talán ez a dal volt a koncert csúcspontja is, a refrént egy emberként énekelték pécsiek és nem pécsiek is. Mindenesetre ez esetben a localpatriotizmus egyértelműen pozitív . A rövid, de annál combosabb HC buli után pedig lehetett menni vissza nagyszínpadhoz, mert kezdődött a San Francisco-i öböl egyik legjobb thrash csapatának a bulija.

És bizony Mark Osegueda csapatában nem is kellett csalódni. Jöttek, láttak győztek! Tömören így lehetne összefoglalni. Már a kezdő Left for Dead, Son of the Morning párosal maguk mellé állították a közönséget. Igaz, nem is pihentek egy pillanatot sem, ahogy kirobbantak a színpadra, egyből elindult a rohangálás, hajpörgetés, headbangelés és mivel a lassabb dalaikat ezuttal otthonhagyták, kb, a végéig meg sem álltak. Bár talán pont ez volt velük szemben a legnagyobb kritikám, hogy igen, tudom, hogy ők egy thrash csapat, de ha már az Act III-nál megírták azokat a gyönyörű dalokat, akkor maguknak és a közönségnek főleg tartoznának annyival, hogy el is játszák őket élőben is, és szerintem a változatosság a bulinak is jót tett volna, persze az elvetemült thrasherek lehet nem örültek volna annyira, de egy fesztiválon vegyes közönségnél azt hiszem ez simán belefért volna. Na mindegy ne azon bánkódjunk, ami nem volt, annak örüljünk, ami volt. Mert bizony ez így is egy remek koncert volt. Sorjáztak egymás után a jobbnál jobb komplex thrash témák, Claws in So Deep, Fallen, Buried Alive, Evil Priest, Succubus, a lenület nem apadt el. Markról tudtuk, hogy remek frontember és a régi harcostárs, az unokatesó Rob Cavestany sem okozott meglepetést sem remek gitárjátékával, sem a vokálokkal, hiszen mikor egy időre Mark kiszállt, ő ragadta magához a mikrofont. A már nemigazán új arcnak számító másik gitáros Ted Aguilar is igen becsülettel tette a dolgát, mind mozgásban, mind gitározásban méltó társa Robnak. Az új dobos Will Carroll sem új arc már a színtéren, hiszen többek között a Machine Headben is kisegített már, és valami állat a csávó a dobok mögött, hihetetlen erővel csépeli a cájgját. Pontosság, erő, dinamika, technika ezek az elemek vannak jelen a játékában. Azonban számomra a nap meglepetésembere a bőgős Damien Sisson volt ez a srác, egyszerűen számomra olyan volt, mint egy életre kelt Cliff Burton ahogy a legvadabb részeket is finoman újjal hozta, a folyamatos fejrázás, hajpörgetés, fizimiska és kiállás, egyszerűen mindenben a jóöreg Cliffre hajazott. És ugye ennél nagyobb elismerést szerintem nem lehet bőgősre mondani. Valószínűleg, ha megkérdeznénk ő is bevallaná egyből, hogy Cliff nagy ideáll a számára. Közben zakatoltak tovább a híres DA riffek, Execution - Don't Save Me, Truce, 3rd Floor, Seemingly Endless Time, The Dream Calls for Blood, Caster of Shame, Bored, Mistress of Pain egyszerűen csak repült az idő. A ráadásban eljátszott The Ultra-Violence / Thrown to the Wolves páros pedig tökéletes búcsú volt.

A nap számunkra itt zárult, bár a többi színpadon még voltak koncertek, sajnos nekünk indulnunk kellett. Összefoglalva a számunkra első napot a 2015-ös 25 éves jubileumi Rockmaratonon, szinte mindenben pozitívan csalódtunk. A hely mesze felülmúlta a várakozásunkat, nekünk nagyon bejött, a kiszolgálás, személyzet maximálisan jó volt, az árak a mai viszonyokat figyelembe véve teljesen barátiak, a koncertek időzítése és szervezése kifogástalan. A színpadok elhelyezkedése szintén nagyon jó, a Duna part királyság, a tágas tér, a köves út tökéletes. A zenekarok is jól teljesítettek ezen a napon. Ez egy tökéletes fesztiválnap volt számunkra.


Rockmaraton 2015 - 2. nap (Dunaújváros, Szalki-sziget)